" ... és akkor most az apokalipszis után kezdjük újra az egészet..."
Piros (Janó) Attila
1967. október 22.-én született Budapesten.
Nagyon rendes családban nevelkedett. Szülei erejükön felül igyekeztek mindent megadni gyermekeiknek. (ma divat ízléstelenül büszkélkedni "nehéz gyerekkorral")
Piros János néven kezdett zenélni, később felvette az Attila nevet. Csepelen lakott a ledózerolt, gyárkapu melletti nyomornegyed, panellakás újjáépítéseiben. Zenei pályafutása a szórakoztató iparban indult.
Akkoriban az erőltetett "szocialista munkás" társadalomra utalt,hogy Móricz Zsigmondról elnevezett iskolában akarták géplakatos szakmunkásnak kiképezni. Az állami művészeten kívül nem preferáltak semmilyen más kultúrát és oktatást. Szerencsére a kezdetektől fogva zenével is foglalkozott. Kígyósi József Zeneoktatói Munkaközösség, Vasutasok Szakszervezetének Zeneiskolája, Török György gitárművész magánórái, jelképezték komoly tanulmányait.
"Ügyeletes szépfiúként" az akkori sztár zenekarokban játszott és populáris basszusgitárost kívántak belőle csinálni a kor állami engedéllyel jóváhagyott Managerei. Egy 1984-es állampárti döntés a fiatalok körében hallgatólagosan engedélyezte a Diszkó kultúrát a mindenféle "kezelhetetlen" rock és egyéb alternatív műfajjal szemben.
Piros János azonban mint reálisan gondolkodó és morbid forradalmi humoroktól sem mentes fiatalember lévén ebben a közegben is megtalálta a zenei módját, hogy kifejezze nemtetszését.
A legnagyobb sztárok között mozogva Beri Ary zenekarában várt rá a biztos pop siker.
Páratlan tehetsége hamar kiütközött a vigyorgó tini zenekarok sivár világából. Megunt mosolyogni a fényképeken és beunta a homokos menedzserek kétszínű "szakmai" ajánlatait. Elkeserítette a zenésztársait is, hogy az élő zene helyett előzetes hangfelvételekre (play back) kellett színpadon zenélést imitálni, majd a basszus szerepét és a dob szerepét is a gépek és a szintetizátorok vették át.
Rendkívüli zenei elképzelései nyílegyenesen azonnal a legkeményebb illegális zenei élvonalba kormányozták. A "szárság hívei" megrökönyödtek karrierromboló döntésén, kiváltképp ha azt vesszük, hogy a mai "élvonal" kártyáit akkor osztották ki.
A földalatti Üvegpest zenekar egyik alapító tagja lett és a legtovább játszott a zenekarban. Egyedüliként minden zenekari formációban benne volt.
Az akkoriban tájelőadásokat tartó Népszínháznál dolgozott. Ez volt az úgynevezett "fal" állása. Szabadúszás nem létezett és ha valakit 72-órán át nem láttak megjelenni a munkahelyén KMK.-ért (közveszélyes munkakerülés) azonnal bekísérték a rendőrök.
Minden idejét a basszusgitározásnak szentelte. Nem tanult állami intézményben, fergeteges technikai renitenciájának köszönhetően. Korai időszakát Stanley Clarke és Mark King "shlap bass" játéka határozta meg. Ebből fejlesztette ki a magyar basszusgitár játék mind a mai napig legegyénibb és legvirtuózabb játékát. Először szakított valaki a vasfüggöny mögött azzal a maradi basszusgitár felfogással, hogy háttér zenészként (csupán néhány szólót leszámítva) kísérjen. Frontemberként játszott.
Akkoriban a magyar basszgitárosok mind egy szálig Jaco Pastorius hatása alá kerültek. Piros szerencsésen átértékelte ezt. Egyéni játéka fölé emelte a popiparnak és valóban új zenei alternatívát nyitott. Egyéni muzsikája nem nyugati másolat volt mint ami a vasfüggöny mögötti zenéket mid a mai napig jellemzi.
Művészi munkáit anyagilag csak családja és az Üvegpest zenekar támogatta. A Magyar Rádió-ban 1987-ben készített hangfelvételei elvesztek. Egyéb privát stúdió munkái és koncert filmjei, nem adják vissza azt a szakmai munkát amelyet örökre beírt a magyar zenekultúra halhatatlanjainak lexikonjába. Szerencsés ember az aki élőben látta koncerten ezekben az években. Akkoriban a hangrögzítés és filmkészítés állami monopólium volt és a végnapjait élő kommunista rezsim utoljára az agyonhallgatás eszközeivel bánt el az egész generációjával. Itthoni karrierje minden értelemben ellehetetlenül.
1988-végén emigrációra kényszerült. A kommunista rezsim furmányai elől Ausztriába menekült. Szülei hangsúlyozták, hogy keserű távozása nem az akkori szokásos anyagi kényszerűség volt.
Apja erején felül támogatta családját külföldön dolgozó elismert szakemberként. Egyértelműen politikai okai voltak a "szerencse próbálásnak" a szabad világban. Egyéni fenyegetettségét fokozta az évekig tartó kötelező sorkatonai szolgálat "sas" behívója, valamint megalázó munkája, gépkocsivezetőként egy ebédszállító komcsi vállalatnál, ahol a káderok szemmel tartották.
Az Üvegpest első dobosa Londonban lakott és a kinti emigráció emblematikus figuráinak lakásán politizálgatott. Az itthoni tagok meg nyíltan kikeltek a kommunista diktatúra ellen. Az Üvegpest utolsó koncertje egy KISZ táborban "rendszerellenes" politikai gyűlésbe fulladt, később zenekarvezetőjét ellenzéki agitáció miatt letartóztatták.
Ausztriában Zenei karrierjével kényszerűségből felhagyva, kemény és fizikai munkákkal töltötte a száműzetésben idejét. A fakitermeléstől a szórakoztató elektronikai eladóig a napi megélhetése kötötte le. Bécsben felmérő interjúkat is készített a SZABAD EURÓPA rádiónak. A vasfüggöny 1989-es leomlása után már "politika menedékjog" sem illette meg, pedig még pár hónappal előtte járt volna neki. (Ha nem jön a "rendszerváltás" és itthon marad, belegondolni is rossz mi lett volna vele is.) Akkoriban annyira szegény volt, hogy volt idő mikor ki jártak a Gloggnitzi erdőbe bogyókat gyűjtögetni.
Zenei elképzelései messze túlmutattak sorsán. Akkor még azt hitte, nyugaton azért majd felfedezik és elismerik bámulatos tehetségét. Az osztrák kocsma "bier" tingli-tangli zene azonban szóba se jöhetett neki. Egykori zenekarvezetője az NSZK követségen Nyugatnémet vízumot szerez neki illegális módon és útlevelét kicsempészi utána. Egy tapodtat sem megy azonban onnan. Nemzetközi "hontalan" útlevelet is csináltat, hogy tovább tudjon indulni.
Egy ideig dolgozott még Bécsben, majd Gloggnitzban. Volt, hogy vonattal ingázott. Az emigrációban bérelt alkalmi lakásában még sokan látták játszani, gyakorolni azon a basszusgitáron, amivel végig az Üvegpestben játszott. Itt kezdett el egy könyvből rajzolni tanulni egy marék ceruzával. Néha átjárt Sopronba menyasszonyával vacsorázni és kiábrándulni a kilátástalan magyarországi politikai helyzetből. Ez igen veszélyes volt, hisz kötelező sorkatonai szolgálat letöltése várt volna rá ha megbukik egy igazoltatás során.
1990. után nyoma veszett Ausztriában. Állítólag Németországba ment, egyesek látták Szombathelyen dolgozni. Megbízhatót nem tudni.
Egy ideig lakik Budapesten albérletben. Fényképeket készít aluljárókban hajléktalanokról és rendszeresen készít fényképeket utazásairól.
Barátai elmondása szerint képzőművészként tetováló szalont üzemeltet Marcaliban, majd a nyári szezonban Balatonkeresztúron. Hihetetlen rajzkészségének végre hasznát veszi. Több életre szóló barátságot köt vidéki zenészhaverokkal akiket a vonaton ismer meg.
Extrém kicsapongó hányódtatott életvitele miatt megromlott magánéleti viszonya miatt 2000 környékén visszatér Németországba. Ekkor már titkon tisztában van súlyos betegségével. Környezete nem érti humoros és extrém antidiplomatikus viselkedését. Napokat ül vonatokon és utazik országok között. Berlinben német barátnőjével lakik. Itt szintén egy tetováló szalon felkapott grafikusa lesz. Világsztároknak készít tetoválásokat és a tetováló műfaj legnagyobb alakjai között tartják számon. Híres motoros bandák vezetői csinálnak vérre menő sikket abból, hogy vele tetoválást készítessenek.
A legenda szerint 2000 áprilisában megismerkedik Berlinben egy konditeremben a német Heavy Metal gitáros énekes ikonnal Karsten Degling -el. Barátságuk rendkívül gyümölcsöző.
Az addig basszusproblémákkal küzdő REUDIG zenekar egyenesen a berlini klubélet felkapott zenekarává válik. Piros Attila még 2002 környékén hazajön válópere és egyéb ügyei miatt. Ekkor látja szüleit és barátait utoljára. Apjával sebtében a buszmegállóban beszél még elbúcsúzás előtt arról, hogy egyszer már túlélt egy súlyos betegséget. Látszólagos felelőtlensége és "elszámolni akarása" mögött a valódi felesőség marja. Gyermeket sem vállal és nem fog már bele hosszútávú dolgokba.
Kint a szakújságok világ legjobb basszusgitárosai között emlegetik. Fényképek, cikkek, rivaldafény. Annyi hányódtatott év után ráfért a siker.
2002 vége felé úrrá lesz rajta egy elő - elő bukkanó depresszió. Ezt még akkor sikerül magában feldolgozni német barátai segítségével.
Az akkori európai munkavállalási törvények miatt retteg a kitoloncolástól és nem fordul időben orvoshoz. Nem kíván már kapcsolatot tartani egykori családjával sem és befelé fordulva csak a hivatásának él.
2004-ben azonban a REUDIG induló lemeze már nem vele jelenik meg.
Hogy mi történhetett azt ma senki nem tudja. Ebben az időszakában csupán néhány kirándulási kép van róla valami egzotikus országból.
Nincs tudomása senkinek arról, mi történt a vagyont érő hangszereivel, személyes holmijaival, mobiltelefonjával, fényképezőgépével a képekkel együtt. (Erre egy esetleges hagyatéki tárgyalás adott volna szüleinek választ, akiknek kevés nyugdíjuk és egy becsületes élet után a bajok tetejében Berlinből elküldték a mentőautó számlát).
2004 után Attila már senkivel nem akart beszélni. Mindenkit megdöbbentett sorsa és zárkózottsága, aki akkor látta, hiszen egy életvidám, nagyvonalú bohém, kedves, társasági embernek ismerték.
Súlyos gyógyíthatatlan betegsége mely idegrendszerét támadta igen ritka volt. Tetézte a problémáját, hogy adminisztratív élete, biztosítása és állampolgársága nem rendeződött. Mindig is megvettette a hivatalokat és csak az aznapnak élt. Berlinben boldog volt.
2011 július 24.-én mentők viszik kórházba lóhalálában súlyos rosszulléttel.
Az élet furcsa játékaként pont ebben a berlini kórházban kezelték azokat a híres kemény zenét játszó sztárokat, akik a Heavy Metal kultúra mindennapos német részeként késsel estek egymásnak egy zenei vitában.
Komoly orvosi konzílium után szeptemberben még kórházban kezelik. Ágyánál német barátai naponta látogatják és emberfeletti erővel titkolják döbbenetüket, erőt adva a gyógyszerek hatása alatt szenvedő Attilának. Basszusgitárja még ekkor is ott van a kórteremben. A zenéken és az életen gondolkodik.
A berlini magyar konzulátus és az itteni követség ekkor már keresi a Piros családot, hogy még utoljára látogassák meg Németországban.
Mire elérik szüleit, 2011 szeptember 11.-én meghal.
Német barátai rendezték a kórházi költségeit, a kinti gyászszertartást és hamvasztását. Csak remélni tudjuk, hogy ottani rajongói méltóképp ezen a megemlékezésen tudtak elbúcsúzni tőle. Berlini barátai saját költségükön hozták haza urnáját Magyarországra, hogy személyesen adják át a Piros családnak és leróják kegyeletüket.
Itt kell őszintén köszönni és fejet hajtani a minden politika felett álló barátságon amely átívelt országhatárokat. Elismerte a "nyugat" zenei és emberi nagyságát, melyre mindig is vágyott. Sosem felejtjük el ezt német testvéreinknek.
A Családja úgy döntött később helyezik el a családi sírboltban szülei mellé szűk családi körben.
Sírja így is biztosan a magyar zeneművészet kegyhelyévé válik. Jelenleg Hamvai ott vannak honnan elindult meghódítani az egész világot.